Messze, ahol madár se járt,
hegyen, völgyön, nagy vízen át,
áll egy kastély, kicsit romos,
a pincéje vizes, dohos.
Vajon ki a várnak ura?
Egy nagy sárkány. Kicsit fura.
Hiába nagy, van hét feje,
mégis szomorú a szeme.
Nincs barátja, ismerőse
minden lélek retteg tőle.
Elindult egy nap a sárkány,
jaj neked te szép királylány.
Megkereste szíve hölgyét,
életüket együtt töltsék.
A királylány nem akarta,
de a sárkány megragadta.
Elvitte őt a várába,
és egy szobába bezárta.
Nagyon boldog volt a sárkány,
tudta, övé a királylány.
De hiába szólongatta,
szép szavakkal vigasztalta,
finom étket adott neki,
mondta, szeretetből teszi.
Ám a leány sírt csak egyre.
Szó nem jött ki száján, egy se.
Az ő királyfiát várta,
hogy megmentse, megtalálja.
A sárkány sem volt már boldog,
tudta, elrontott sok dolgot.
De a lányt, el nem engedte:
örökre egyedül lenne.
Így teltek el hát az évek,
és kicsit sem voltak szépek.
Egyre szomorúbbak lettek,
alig ittak, alig ettek.
Egyszer aztán, egyik este,
egy lovag jött arra csendbe.
Tudta, ez a sárkány vára,
s ott várja őt a mátkája.
Akkor kiabálni kezdett,
hogy a várfal is megrengett.
Gyere ki te sárkány menten!
Sokan vagyunk mi itt ketten!
Elraboltad a kedvesem!
Eljöttem, s most visszaveszem!
Küzdöttek. A lovag karddal,
sárkány tüzet fújt nagy zajjal.
Le is hullott egyik feje,
királyfinak vérzett keze.
Odafutott a királylány,
meg se moccant a nagy sárkány.
A királyfi megölelte
a lányt, a lovára tette.
vágtatott a paripájuk,
csak a csend maradt utánuk.
Magányosan állt ott a vár,
s vár ura, kit magába zár.
Nem volt szomorú a sárkány.
Tudta, boldog a királylány.
