A magány sötét végtelenje vesz körül
fülsüketítő némasággal ;
melyben rikítva zuhan egy kő s csapódik élesen.
Az éj szórja darabokra, átlátszó szilánkokká
törve a csendet, a némaságot, a végtelent.
Minden mozdulatlan, dermedt.
Az idők állnak.
Mozdulni sem tudok, vagy nem is akarok.
a fájdalom s a felismerés megbénít.
Látom, egyre távolodsz és lassan
elveszted érzéseid, megkeményedsz.
Mint az üveg.
