Este olvastam. Verseket.
Sorokat százat, betűket ezreket.
S mind mélyről indultak, komolyan szóltak,
kinyitották a lelkemet.
Szálltam az égben
s voltam a föld alatt.
Láttam sivár tájat
és csillogó tavat.
Felemeltek a szavak,
aztán zuhantam a mélybe,
s kint, a csendes este
belesimult az éjbe.
Tán ragyogott fent a Hold,
és mosolyogtak a csillagok
én csak ültem ott csendben,
s gondolkodtam, hogy ki vagyok.
Gondolatok száza
lepte el agyamat,
de nem találtam a hangot,
csak kerestem a szavakat.
S mire rá sem jöttem
tán elmondtam volna - de nem volt kinek.
Társam a magány volt
s hozzám simulva - átölelt lassan a hideg.
Még éreztem a vágyat
hogy fogjak egy kezet
de tudtam jól, hogy ébren
álmodni nem lehet.
Lassan belenyugodtam
a végtelen csendbe.
Bámultam bele
a sötét végtelenbe.
Homályossá váltak
a tiszta körvonalak:
könnyek formáltak
szememben kis tavat.
Letöröltem aztán.
Velük együtt mindent.
Senki sem tudhatja
mit is érzek itt bent.
Mert tovább kell lépnem
kötelez az élet.
Köszönöm a jó szót
s amit adtak: szépet.
Folytatnom kell újra
ezt az örök harcot
és nem fog látni senki
egy szomorú arcot..
2006.09.07.
