Fújt a szél, didergett a Hold
s nem tudtam mi lesz, vagy mi volt.
Szétszakították a gondolatok
s az érzések az agyamat.
Meg akartam fogalmazni a gondoltot,
de nem találtam rá szavakat.
Forgott a világ
s felemelt, majd ledobott
újra meg újra.
Mintha minden csak ezen múlna.
De nem engedhettem a szélnek,
mert még elsodort volna tán
messze, hol madár se jár
és akkor ki maradt volna
ott, hol lennem kellett?
A világ, az emberek és a lelkem mellett.
Zúgott a föld és kongott az ég,
hiába kérdeztem meg hogy miért.
Kergettek a szavak,
világított az éjjel.
Álmok rohantak
és szedtek szanaszéjjel.
Meleg volt, majd hideg.
Éjszaka és nappal.
Elfelejtettem szövetségemet
az aranyszínű Nappal.
Vulkánok izzottak, ömlött a láva
a földnek belseje forrongott, s várta
az égnek válaszát, mi fentről parázslott,
ezer villám égette a világot.
Szétesett minden, az idők álltak.
Nem volt már semmi, csak pernyék szálltak.
Aztán vakító fény gyúlt az égen,
remegett a világ, mégsem féltem.
A forróság égett, a fény szinte lángolt.
Kábán ébredtem, mi tartott, az ágy volt.
Körülnéztem akkor, sütött a Nap.
Sugaraival simogatta fáradt arcomat.
Láthatóvá tette a színes világot.
Vajon volt ki esetleg hibázott?
Virágok illata, madarak éneke
emberek kacaja, a lélek halk szava.
Csenddé vált aztán a minden.
Hol van a semmi és hol van a nincsen?
Mi a fekete és mi a hófehér?
Mi az mi egy mosollyal felér?
Szűnj meg gondolat, felejtsd el énemet.
A világ dúdol most egy gyönyörű éneket.
És akkor éreztem.
Lefolyt az arcomon.
Egy vízcsepp volt,
úgy gördült, szabadon.
Áttetsző és tiszta,
lelkem belezárva.
Lecsöppent aztán a szoba padlójára.
Szétterült ott aztán, de a Nap sugára,
rásütött és akkor lett belőle pára...
S tán a magas égbe
s tán a zivatarok mindegyik cseppjébe
s tán a tengerekben
s tán a forrásokban
s tán a folyókban, vagy a patakokban.
Igen, benne ebbe a kerek világba
néha mennydörgésbe,
néha szivárványba.
És mikor a világ álmában ég egyszer,
rácsöppen, s eloltja egészen halk nesszel.
És lesz párja..
mert akkor is felszáll majd a pára..
2007.04.25.
