Szépen, szemmel láthatóan épül a mámor
és magához láncol.
De nem kell.
Láncait letépem.
Szabad leszek egészen.
S majd jól megnézem,
miként ébred a elme,
mielőtt végleg elrepedne.
S látom majd a gondolatot,
mi semmit nem mondhatott,
csak ott volt csendbe,
és belemerült a végtelenbe.
És meglesem a hajnali fényeket,
megtudom majd miért mondanak szépeket,
s az álmokat is, mind mind meglelem,
már semmi sem lesz idegen.
Miért is születnek egyre,
s visznek el olyan messze,
hol minden ragyog, s kék az ég,
hol semmi sem rossz, minden szép.
És az ébredés miért töri össze
a meseszép tájakat, sivatagba öntve.
S talán akkor, ott, találok egy gyöngyszemet,
mi szép dalokat énekel fülembe,
és súgja majd, nem lesz többé olyan messze,
mert gurul mellettem, fényesen.
Mert tudja majd, mi az, miben kedvem lelem,
és nem szűnő nevetésünk tölti meg a tájat,
míg az idő el nem fárad,
s búcsúzik csendesen.
2007.02.
