Megsimogatott a Nap.
Jólesett melege.
Figyelt rám. Köszöntött.
S én nevettem vele.
Színes lett a táj,
csicseregtek a madarak.
Olyan jó érzés volt,
nem találtam a szavakat.
Aztán, mennem kellett,
és jött vihar, széllel.
De kedvemet senki
nem törhette széjjel.
És utána megint
kimentem a rétre.
Hiányzott a Nap
símogató fénye.
Ott volt még pár percet,
de gyorsan tovább állt.
És akkor az égre
komor felhő szállt.
Nem láttam már tisztán
a szép színeket.
Tudtam, ott a Nap,
mégsem ád fényeket.
Nem értettem meg.
De tán nem is lehet.
Rá kellett ott jönnöm,
ilyen a természet.
Hol boldogságot teremt,
ezer szivárvánnyal,
hol idézi a telet
néma sivársággal.
De vajon, tudja e
azt a bölcs természet,
hogy a nyarat az ősz
adja át a télnek.
S a télből a tavasz
csinál újra nyarat.
Mert tán így is helyes.
Mert tán így is szabad.
Hiszen, ha egyszer csak
télből a nyár szökken,
s aztán a nyár, csak úgy,
szó nélkül elröppen,
bizonytalan lesz
az örök körforgás,
elapadhat ezer
tiszta vizű forrás.
Ha nyár van, legyen nyár,
ha tél, hát legyen tél.
De a forrásokat
ne bántsátok. Miér'?
2007.02.
