Hol keringenek ma a holdak
- talán holtan -
és néznek ránk szomorúan.
Jönnek madárijesztők
és elűzik a vadat, halat,
s mi jó falat,
és belesimulnak az éjbe..
egyikünk szeme sem látja mit kéne.
Csak ár jön egyre,
zubogva, cseregve,
benne halak úsznak,
és vége a múltnak.
S talán még felkelek egyszer,
és megnézem milyen a Nap.
De most lefekszem,
mert kell pihennem.
Fáradnak, élet s a lélek,
és lassan elmúlnak az évek,
s még mindig élek.
De minek. Senki sem teszi meg.
Helyettem.
Nem, nem, nem akarnám felkorbácsolni a tengert,
jó az, ha alszik fodor hullámaival csak.
Szétcsúszott ma a végtelen,
és láttam a Holdat, lenézett.
Majdnem elért a sugára,
de mégsem, és én féltem,
hogy mi lesz ha majd holnap
eljön egy új nap
és én újra létezem.
Mondd csak, elbúcsúztál már
a szivárványtól
mikor neked táncol,
s eltűnik, ahogy fogy a pára,
tudja, nem lesz párja,
csak színeit hagyja rád a végtelenbe
s olyan csendbe..
Szép Hold, Te tudhatnád a választ,
de nem mondanád azt,
mert titokká tetted életed,
és úgy nem lehet.
Majd a Nap tán megsúgja,
miért történik minden újra meg újra,
s ha suttogva is, de meghallja majd a végtelen,
és akkor kinyílnak majd a virágok,
és színeiket meglátod.
Szivárvány, miért hagytad színeidet itt?
Ha minden fekete fehér volna..
tán nem tudnák megkeverni színeid.
2007.02.
