Szerpentines utakon járva
karodat, szívedet kitárva
és várva, hogy belerohanj a zuhanásba
szabadon szállva
felkelni százszor
ó, mondd, az ember, vajh meddig gyászol?
s ez pár sor..
Lehet hogy máshol - lehet, hogy egyszer
találkoztunk mi már egyszer
s elfelejteni ezt kényszer
mégis ékszer
s nem egyszer, nem kétszer
képesek vagyunk még egyszer
meg még egyszer a szerpentinen rohanni
a mélybe zuhanni..
s mikor már összerakhatatlanok a csontok
hát zászlót bontok
és repülök haza
nem kell többet szerpentines út
csak valami laza álom
miben majd a végét várom
ó de nem.. nem lehet vége
belekényszerítve ebbe az egészbe
héjj te!
vessünk véget ennek
mert a szerpentinek oly gyorsan sietnek
szeretnék egy helyet a hegy tetején
hova leülhetsz te és leülök én
s feledhetjük az utakat el
az is eljön majd egyszer..
2007.11.
